Az Iváncon töltött este nem csupán az új nap ígéretét hozta el…
Jázmin, az egészsége megóvását szem előtt tartva úgy döntött, hogy nem tart a többiekkel Őriszentpéterre.
Jól tudjuk, hogy feladni valójában sokszor nehezebb, mint kitartani. Hiába munkál nagyfokú elszántság az emberben, hiába az eltökéltség, adódhatnak helyzetek, amikor a felelős döntés a feladás.
Ekkorra már összekovácsolódott annyira a csapat, hogy ténylegesen veszteségként élték meg Jázmin távozását. Neki – elmondása szerint – nincs hiányérzete, ezekkel a szavakkal búcsúzott:
“Dél-dunántúli Kéktúra
5 nap – 100 km
Írott-kő – Ivánc
6 csodálatos ember és egy hét a világtól távol”.
Tekintve, hogy már mindenkinek voltak itt-ott bizonyos fokú fájdalmai, vízhólyagjai, a további lehetséges sérülésektől tartva óhatatlanul felmerült a gondolat a résztvevőkben, vajon ők maguk meddig fogják bírni majd, eljön-e az a reggel, amikor bármilyen okból is, de nem tudnak tovább menni a csapattal.
Ezekkel a kételyekkel, de továbbra is bizakodva vágtak neki az előttük álló kilométereknek.
„Szelíd hullámzás, stabilitás, nyugalom. Talán ez a három dolog jut eszébe először annak, aki az Őrségbe látogat” – írja Zóka Gyula Az Őrség c. könyvében.
A csapatnak azonban számtalan más dolog is egyből eszébe jut. Az Árpád-kori templomok, az Őrség Balatonja a Hársas-tó, haranglábak, tókák, a Pityerszeri Skanzen, a bölények és a vadlovak. Megkóstolták a tipikus őrségi ízeket, a tökmagolajat, tökmagkrémet, a dödöllét, a vargányalevest és az elmaradhatatlan tökös-mákos rétest.
Köszönjük Zakócs Gábornak az őriszentpéteri túravezetést, a nyitottságot és jóindulatot, amit a túrázók iránt tanúsított. Tudásának megosztásával közelebb engedte őket nem csupán az őrségiekhez, a hagyományaikhoz, de segítségével a túrázok olyasmit is láthattak, amit avatatlan szem talán soha. Tapinthatóvá vált a múlt, és ha csak egy rövid pillanatra is, részévé váltak az akkori történelemnek.